Öt éves gyerekfejjel, ki egykor voltam,
-Mi leszel ha nagy leszel? - Kérdték, s egyből válaszoltam.
Apa leszek! Ki szereti gyermekét,
Kit ha kell leszid, ha kell mindentől megvéd.
Olyan leszek, mint apa! Mindenért ordibálok,
De később térden esdekelve, bocsánatot sirdogálok.
Majd változtam, s álmom volt az állatorvos,
Ki állatot emberként tisztel, szeret, gondoz.
Hogy megmentsem a drága cicám fájó mancsát,
Hogy családos otthonba zárjam a kóbor állatkát.
Felakartam találni a "mindenre jó" gyógyszert,
És börtönbe csukjam ki kutyákat vert!
Mikor más akartam lenni, akkor voltam tizenhárom,
De akkor is ez volt legtovább élő álmom.
Szakács akartam lenni, ki világszintig jut,
S én legyek az egyetlen, ki főzni bármit tud!
Elsőként akartam hatcsillagos éttermet,
És szegényeknek ingyen adni bármiféle élelmet.
Az általános végén, mégis gépésznek mentem,
Több hetes töprengés után e mellett döntöttem.
Ha már elkezdtem, már nem hagyom abba,
Mert igen hasznos és jövedelmező szakma.
Igaz, hogy nehéz és könnyű elbukni,
Ha kínlódva is haladok, nem fogok megfordulni!
Majd utolsó évemben jött rám egy igaz dolog.
Poétának álltam, mert szívem ezért dobog.
Csak félév kellett egy kisebb sikerhez,
Miközben csak én kellek mind ehhez.
Alapítótag lettem egy irodalmi körben,
S ott mondták nekem: kellek én a Földnek.
De egyik sem az amire igazán vágyok.
Egyikben sem vannak evilági álmok.
Egyik sem az ami én magam vagyok.
De egyikkel sincs semmi bajom.
Most jövök rá közel két ikszes fejjel,
Hogy szívem tele üres hellyel.
Én nem akarok orvos, szakács, vagy gépész lenni,
Csak egyet szeretnék, de azt nagyon. Szeretni.
Mit ér egy Istent játszó apa, társ nélkül?
Mit ér egy állatmentő orvos, asszisztens nélkül?
Mit ér egy hatcsillagos éttermi séf, felszolgáló nélkül?
Mit ér egy feltaláló gépész, szerszám nélkül?
S mit ér egy sima költő, szerető múzsa nélkül?
Semmit
