Kezdek élni

Kezd beizzani saját lángom,
Kezd valós lenni esti, mély álmom.
Több rímem lesz szemnek áldozata,
S többen látják milyen, lelkem változata.

Egy költő csoport legifjabb tagja,
Kinek csak most torzul gyermeki hangja.
Lám beérett és írásban felnőtt,
De legyezgetni kell, még némi felhőt.

Most ismerik el csak igazán munkám,
S amit kapok, köszönni se tudnám.
Inspirálni kell e fiatal lelket,
Hisz mindent mutat, nem csak tettet.

Csak írj, költs és hozz ránk jövőt!
Csak írj, költs, de csak szívből jövőt!
Valósítsd meg álmod, s álmodj tovább!
Csak írj, költs, s büszke lesz majd hazád!

Repedés ne csúfítsa, sikerhez vezető utad,
S ha elbuktál, segítsd fel, s cipeld célhoz magad.
Engedd magad szárnyalni, ne habozz!
S ha eltévetsz, ne ijedj meg. Kalandozz!

Miért kínzol?

Sokszor mondom kéne ő,
A kedves, bizalmas szerető,
Kinek vágyaimról beszélhetek,
Kiről álmaimban reménykedek.

Sokszor szeretnélek téged,
Akivel később egy életet élek,
Hogy kimondhassan szerető szavaim,
Hogy elmondhassam belsőn titkaim.

De még csak rám se tekint soha,
Az a kínzó, gyönyörű mostoha!
Pedig két kék szemem rád tekint,
De ő még csak felém se legyint.

Mért nem szólsz? Miért nem figyelsz?
Miért csak a léteddel hitetsz?
Miért üldögélsz mindig egyedül?
A magány szabályod írd már felül!

Hidd el! Szeretlek! Szeretlek kedves!
Fogadj el, s légy velem rendes!
Csak tekints rám, szólj nekem!
Hogy szeretnél-e lenni velem?

Egy pillantás

Csak egy pillanatot láttam szép, kék szemedről,
Csak egy hajtincset láthattam göndör fürtjeidből.
Csak egy szemhunyásnyit néztem rád,
Szívem azóta még mindig fűz hozzád.

Csak ennyi emlékem van rólad,
Gondolataim mégsem mondhatom el szóban.
Mert tél volt, s esett a hó,
Meg hallatszott a nevemen szólító szó.

Pedig felfigyeltem rád, s akartam menni,
De az agyam ellen nem lehet mit tenni.
A szívem most alul maradt, de vággyal teli,
Mert legközeleb hozzád oda fogok menni!

Csak mégegyszer lássalak, készülj fel!
Mert szívem telis-tele kérdéssel!
Hátha köztünk lángot kelt a szikra,
Hátha később álmot lelsz karomban.

Magyarország

Kárpátia közepében,
Magával határos ország.
Európa szórt szívében,
A magyar lakosság.

Ott élnek a legszebb nők,
Mégis kevés az ember,
Hol éheznek a termelők,
S csak pihen a munkás ember.

Hol a vonatok,
Menetrend szerint késnek.
Szivük a futtballon,
De abból nem jön érem.

Hol mindenki siet,
De sose ér oda,
Nyolcórás munka helyett,
Csak tizenkét óra.

Hol az egészségügy ingyenes,
De a gyógykezelés drága,
S az újságíró hiteles,
Ha pénzt kap markába.

Hol az államtitkok nyíltak,
A közbeszerzés titok,
Csak henyél a gazdag,
S a munkástól bért lop.

Hol a külföldi valuta
Váltja a hazait,
S csak távoli faluban,
Hiszik az Istenit.

Költői halál

Minden költő nagy kérdése a halál.
Igen, én is félek tőle, mert fáj.
Fáj, hogy nem működnek, s leállnak szerveim,
Fáj, hogy én miattam sírnak szeretteim,
Fáj, mert a koporsó nyom, s a föld is nehéz,
Fáj, hogy rám senki sem fel, csak lenéz.

Sokszor gondolkodok rajta "Mi lenne ha...?"
De mindig arra jutok "Miért pont ma?"
Nem tudom. Lehet túlságosan félek.
Nem tudom. Lehet pesszimistán élek.
Nem tudom. Lehet mindjárt infarktust kapok.
Nem tudom. Lehet 100 évesen mondom: Élő vagyok.

Gyerekkori szerelmem

Minap láttam gyerekkori szerelmem,
S tudtam, éreztem, hogy lát, de nem köszönt.
Pedig feltűnően hajolt felém,
De akárhogy kerestem, tekintetünk nem ütközött.

Régen volt, de mégis nemrég,
Hogy bevallottam neki: "szívem érteg ég!"
Akkor mondott szemembe egy nemet,
De az fájt, hogy közben bele nevet.

Lehet, hogy nem vagyok vonzó test,
De e test mit tett veled?
Segített a rosszban, ápolta lelkedet,
Bármikor e test ott volt melletted.

Már későn gondolok bele én is,
Mivan, ha igent mondasz mégis?
Lehetne nekem igaz hús-vér múzsám,
Lehettél volna gyönyörű szép rózsám.

Te kezeltél le engem,
Te utasítottad el lelkem,
Te nézted le a testem,
Te vettedd el kedvem.

Lehet jó lett ez így,
Hogy szerelmem nem viszonoztad,
Lehet neked köszönhetem,
Hogy a verseimre támaszkodtam.

Öngyilkos élet

Hontalanok hamis honban,
Nemzetségek más otthonban.
Bevándorlás jobb helyzetért,
Kivándorlás jobb életért.

Eldobott álmok szerte a földön,
Szétszakadt ruhák, eldobott öltöny.
Diploma helyett, inkább seprű,
Háziállat helyett, kínzó tetű.

Szegénység pusztítja a világot,
Mérgező gáz öli a virágot.
Csak tündér mese a szép élet,
Hazug, gaz Földön élek.

Csak az ember pusztítja saját faját,
Csak ember támad le másik hazát,
Csak ember indít el háborút,
Csak ember okoz másnak bút.

-

Silány élet, mérgező világ.
És nem veszik észre a hibát?
Vagy látják, csak nem szólnak,
Hogy ne tegyenek ki gondnak?

Elpusztult fajok, kihalt törzsek,
Lángolni hagytunk őserdőket.
Kiszáradt tengerek, óceánok, folyók,
Ezzel a Föld fejébe repítünk golyót.

Mint a jót, a kárt is mi tesszük,
Azért, hogy rendesen élhessünk.
Kiváguk oxigént hozó fákat,
Vadászunk kihaló félben bálnákat

Hiába térünk meg, s teszünk érte,
Hiába gyógyítjuk, hisz már vége.
Drága bolygónk betegágyán fekszik,
Drága bolygónk lassan elveszlik.

Állatkínzás

Ti állatkínzó, mihaszna, semmi nép!
Hogy vehetitek el, egy állat életét?
Egy állat, ki megnyugtat, s védelmez,
Csak szeretetet kér és élelmet.

Minden állat érdemel egy családot,
De nem minden család érdemelne állatot.
Mi szeretve bújik meleg öledbe,
S mit kap tőled? Meglesz öletve.

Miért kínzod négylábú családtagod?
Miért kínzod oltalmazó barát-fajod?
Saját anyádat is ütöd-vágod?
vagy jobban szereted és nem bántod?

Miért érdemel kínzást egy kedves eb?
Nem bánt ő rosszul te veled!
Ha felnevelted szeresd őt.
Hisz nem dobnál el, egy okos csecsemőt.

Ő cserben téged sose hagyna,
Most ott fekszik holtan, vérbe fagyva.
Jobban hiányzik másnak, mint te fogsz,
Legközelebb cselekvés előtt gondolkozz.