Szorosan fogtam, mégis elengedtem kezed.
Most itt állok és több év eltelt már,
S nem az történt, mit hittem mi vár rám.
Álmaimban feltűnik néha arcod.
Ébren viszont folytatom saját harcom.
Mit elkezdtem oly rég a szerelemmel,
Ezt te nézed ,de nem láttod a szemeddel.
Mindig a csillagokban kerestem a célt.
Folyton árnyekba bújtam, ha megláttam a fényt.
S már tudom. Az én léptem volt csaló,
Mert a szerelem az nem nekem való.
Mégis létemmé vált keresni a jót,
Holtomig kutatni a pont nekemvalót.
Képes leszek rá és meg tudom majd lépni,
Hogy egy egyszerű csóktól sem kell halálosan félni.
Még tanulnom kell az élet érzelmeit,
Majd elengedni lelkem összes félelmeit.
Lehet van ki kapja, s boldogan viszonozza
A szerelmet. Annak aki osztja.
Bele kell húznom, hisz én sem leszek fiatal.
Idősebben egyre nehezebb minden viadal.
A szívvel, szerelemmel, önzetlen magammal.
Mert ha állok nem lesz, ki halálos ágyamon vigasztal.
Hát sajnállak téged, nem ezt érdemelted.
Még kissrácként a szíved kitetted.
Most mégis sírva tekintesz jövő valódra,
Ahogy összegörnyedve fekszik a porban.
Nem rontottál semmit, ne hibáztasd magad!
Én voltam az ki rossz irányba terelte utad.
A kísértés morzsáját követtem vakon.
Így találtam magamra, arccal a falon.
Lehet most hatalmasnak tűnik a világ,
Melyben aprónak tűnik minden hibád.
Fogadj szót, s ne rohanj szívvel előre,
Hisz ha ezt teszed látod mi lesz belőle!
Tessék! Átadok neked minden diát.
Viszont te énekelj hozzá melódiát.
Hátha szebb lesz dallamaiddal az élet
És nem rohannak majd oly gyorsan az évek.
Ne tedd azt mit én tettem veled!
Ne hidd, hogy a szív jó irányba vezet!
Ne kövesd az előtted épített országutat,
Inkább építsd a saját világodat!
Mert megteheted! Előtted az élet!
Neked nem kell semmitől sem félned!
Ne járj úgy, mint koravén jelened!
Csak minden lépesnél emeld fel a fejedet!
