Az élet egy játék

Az élet egy játék. Belátom.

Rajtnál vagyok és a célhoz kell másznom.

De nem megy. Feladtam.

Túl sok a fájdalom amit eddig kaptam.

Most állok és nézek,

Tovább menni most már félek.

Löknek, előre tolnak,

S mondják, hogy jobb lesz a holnap.

Nem lett. Mégis bíznak,

Hogy menjek tovább és még bírjak.

De merre? Mi lesz a vége?

Új kör kezdődik vagy lesz egy béke?

Már nem megy. Megragadtam!

Amit tudtam, így is lefaragtam.

Állj meg! Nézz fel a falra!

Mindenki jobbra ment, csak én haladtam balra.

Minek fussak? Már nincs miért!

Eddigi életem is odaadtam a semmiért.

Állj! Ne rohanj falnak!

Szöveg nélkül is vége lesz a dalnak.

Feketének illata

"Sivataggá aszalódott szántóföld az arcom,

Alatta mégis cseppkőbarlang, forrás. 

Napokig a holdat figyelem s nem alszom. 

Te mégis úgy tudod, a legjobb barátom az alvás.

Szerethető plüss pandát ölelve röntgen képet nem látsz. 

Puha, édes, szerethető, kedves játék,

Holott mi puhítja az a gyász. 

A gyász, a fájdalom, a bűntudat meg több millió árnyék.

Ördög suttog fülébe, néha még hagyná is magát. 

De tudja nem teheti. 

Jelen, s a jó között ott az apró gát

S inkább azt kell menteni. 

Magára már nem gondol, rég nem tudja ki ő. 

Csak az arccal ellátott acélsodronyokra tekint. 

-Majd ha kell, jön jövendő, 

De még dolgom van nekem itt."

Csak a legszélesebb mosoly képes eltakarni a legnagyobb fájdalmakat.

Téves döntést, lelkiismeretet vagy a gyerekkori bántalmakat. 

Életem egy nyitott könyv feléd, de  mégis csak halvány skiccek vannak bele írva. 

Barátomként, sodronyomként kérheted sírva!

Napokig sorolnám mit kaptam eddig az élettől, 

De ellent mondok, s nem fogyok ki az érvekből. 

... 

Mindenkinek van démonja, kivel harcol magában,

De ők taktikát szőnek a sereggel, viszont én egyedül megyek csatába! 

Útra készen

Tiszta az ég, mégis hull a zàpor.

Szemem ejti e cseppeket.

Minden mi szép volt eltűnt magàtól

És vitte magàval az életterveket.

Màr csak a magàny tart fogsàgban,

Nem enged ki ketrecemből,

Mely minden nappal egyre zàrtabb,

S nem enged reményt az emberektől.

Szàm is fogja, hogy ne ejtsen ki hangot,

Hogy kiàlthassak hangos tömegben.

Kezembe tesz éles kardot,

Hogy szúrjam a szívnek nevezett kövembe.

Verbàlis nyomàs helyez ràm saját hangom.

Fejemben szólongat a pokol kapuja.

Azt mondja itt kell mindent hagynom,

Úgysem lehetek életem legfőbb tanúja.

Voltak pillanatok, meghitt történések,

Csodàs percek, finom ölelések.

Ezek múltak, s màr csak a hideg simogat

És azt súja menjek arra ami hívogat.

Lépésre készen àllok, elindult szellemem.

Az úttól sem félek, nem viszem a fegyverem.

Szörnyű életemből nem hagyok jót hàtra,

Nem vagyok kívàncsi több gaz baràtra.

Nem fogok vàgyni haza, a csendes magànyra.

Csak elindulok. S elfelejtenek egy csapàsra.

Balszerencsés körforgás

...Sokszor járok azon az úton, mit nem választanak sokan.

Nem magamtól, a sorsom visz mindig oda.

Ismeretlen, mégis sokszor fog el az érzet,

Hogy ezeken az utakon én már párszor léptem.

Mikor jobbra fordul az út, s virágokkal teli,

Akkor jön egy patka, ahol az ember a lábát beveri.

Sántítva tovább ballag, majd rögtön ott egy lepcső,

Ahol megbillen, gurul, s bízza, hogy e fok a végső.

De nem. Csak gurul tova. S feláll a végén bízva,

Hogy szakadék partján hátha rátalál egy hídra.

De nem leli, csak ballag el sáros talajon

Mígnem ott találja magát egy vonatperonon.

Átszalad rajta, s reméli nem jő mozdony.

Jött. Majd átment rajta egyszer, kétszer s folyton.

De feltámaszkodik, talpra áll, nem lehet így vége!

Sötétből csak a nehéz út vezet a fénybe!

Tovább mené, s megtalálja a kincset,

Amiért magából, s életeből csinált folyton viccet.

Felszáll vele egy hegyre, hol aranyból van minden.

De csak áll és néz. Ő ilyet már ismer.

Hát, tovább járok azon az úton, mit nem választanak sokan.

Nem magamtól, a sorsom visz mindig oda.

Ismeretlen, mégis sokszor fog el az érzet,

Hogy ezeken az utakon én már párszor léptem...

Igaz barát

Mikor elenged a mindentől óvó kéz

S ártó démonná változik át,

Ott ismered meg igazán az embereket,

Hogy hátadra rakják, vagy leveszik a sziklát.

Hisz a legnagyobb bajban tűnik fel az igazi arc.

Mellyel játszani nem mindenki profin tud.

Szívedben akkor dúl igazán nagy harc,

Mikor látod, hogy magadra hagyva a társad elindul.

Térdre borulva felsegít vagy melléd ül,

Pofonokat kapva tovább néz vagy ő is megszédül,

Ködként száll el, ha hallja, hogy baj van,

Vagy lóra ül, s elsőként indul a harcba.

Őrizd meg társad ki vérét adná érted!

Segítsd, ha megfordulna az érme!

Feledd azt, ki csak a visszhangban él,

Mert téged is eladna egy kis jutalomért!

Hontalan

Mit egykoron tetőnek hívtam, most selymes bársony

mi égen kúszik, s rosszkedve kisebb zápor.

A párnám már nem szivacs, vagy puha taju.

Csak egy kis fűcsomó, kicsi föld s néha hamu.

Nem kell ablakot nyissak, hogy lássam a tájat.

Eme táj az én életterem, társbérlőm némely állat.

Széltől fédő falból az L úszott,

Ételem nem rendelem. csak vadászom. Mászok, kúszok.

Már nincs ki haza várjon. Nem is volt, s már nincs hova.

Ha kérdeznéd merre lakom, csak mutogatok ide-oda.

Majd Természetanya elaltat, ringat két kezében,

S ha majd a felszínen sem lehet, a föld alatt is elélek.

Nemszererve lenni

Régen csak azt szerettem volna, hogy szeressenek,

És ne minden hibámért az arcomba nevessenek.

Most itt vagyok megtörve, széttiport lélekkel,

És azt vallom, hogy a szeretet már nem érdekel.

Egy kő darab a testben nem fejez ki érzéseket.

Meg sem próbál gyűjteni boldog élményeket.

Szürke homályban nem lesznek rózsaszín ködök,

Mert már nem élek, csak szimplán működök.

Kezem nem, hogy kezed, de korlátot sem fog többet.

Mert már az is mindegy, hogy a lépcsőn lefele esek, vagy löknek.

Szellemem sem hagyja el testem. Se le, se fölfele,

Mert elzártam magamba, s holt testemmel földbe megy.

Ott még kukacok sem fogják enni húsom étekként,

Oly szinten elvesztettem létemnek értelmét.

Csak leszek, mint faládába zárt rothadó valami.

Ott eltűnök, s rólam senki sem fog többé hallani.

Miértek

Csak tudnám miért kelek fel minden nap újra?

Miért vetem magam úmindig ugyanabba a kútba?

Poros szívem miért tisztogatom,

Ha nem használom, csak hagyom

Dobogni.

Miért vívok csatár magammal?

Miért ostorzomagam haraggal?

Jobb lenne egyszerűen csak eltűnni,

A semmibe egyenest örjöngve futni,

Loholni.

Miért létezem itt, mint Isten bohóca?

Miért vagyok öngyilkos létem kanóca?

Levegőt pazarlok, mit más érdemel,

Szennyezem a Földet puszta létemmel,

Magammal.

Miért nem értik emberek a szavaim?

Miért nem dőlnek le rozoga falaim?

Hogy tudnám kifejezni maga szebben?

Ha nem tudják mit érzek e versben,

Dallamban.

Másvilág

Látom, a mai világban már minden elveszett.

Szívek helyén csak óriás sebhelyek.

Könnyel áztatott párnák hozzák az álmot

És hátba szúrt kések jelzik a barátot.

Hideg testek zsengik az utca köveit,

S már csak a magány, mi arcokon öregít.

Álmokat kergetnek felnőtt gyermekek,

Igaz szavak jellemzik a lehunyt szemeket.

Könyvégetve dobnak maguktól el tudást,

Nyitott kapunál várják a szabadulást,

Lázadnak, hol szabad a világ,

S boldogok, ha hervad a virág.

Fejére állt minden. Nincs jó, sem rossz.

Pillangók repkednek, ha jő a gonosz.

Ez egy másvilág! Tükre a jólétnek.

Ami vidám, attól kell, hogy féljek.

Jöttem, láttam, vesztettem

Jöttem, láttam, vesztettem

annyi mindent mit érted tettem.

Oly sokat adtam, s nem kértem vissza

semmit, csak, hogy szívünk legyen tiszta.

Egyedül indultam, veled értem a rétre honnét

egymás kezét fogva is nagy a tavollét.

Tőled megtanultam, nem játék az élet, melyben

szívvel is kell döntenünk, nem elég fejben.

Tanító lettél, nem szerelem. Az más

irány, s az úton túl sok lett a változás.

Kiléptél életemből. Nem tekintek rád sehogy, pláne nem

szeretőként. Más útra tévedtél, engedd el hát kezem.

Átjáró

Fagyos kalitkába zárt szívem sem remél többet,

Mint szabadságot.

Halálra ítélt szívem sem úgy röpked,

Hogy szüntesse a fogságot.

S lássék szerencsét! Nem történt semmi.

Átkozott életem ördögnek adva sem tud mit tenni.

Marad a torz való, mit szültemtől élek,

S marad az álom, minek holtom vet majd véget.

Most csend van. Csak démonaim szavait hallom magamban.

A Nap világít, mégis árnyékban élek.

Szívem tántorog, de az évek mégis tovább lépnek.

Én itt maradtam. Egy lélek több darabban.

Felhőm sem lebeg oly büszkén mit egykor álmodtam.

Szertelen testei esőként hullnak alá.

Én sem vagyok az, mit álmodtam magamnak.

Egykoron ellenfél, most társam a halál.

Jóskártyám lapjai csak kusza csomó,

Csúf játék nékem az élet.

Lelkemnek test nem leszek, csak hordozó.

Bennem várja, hogy egy jobb világba léphet.

Az én erődöm

Keresztbe tett karral állok és nézem a falat,

Amit azért húztam magam köré,

Hogy azon senki olyan át nem halad,

Aki kéri, hogy szívem legyen övé.

Minden téglája puszta érzelem,

Amit magamból kiölve formáltam meg,

Hogy szívemnek legyen külső védelem

És ne keletkezzen rajta több heg.

Esélytelen

Feledem a múltam, élvezem a jelenem,

Kérdezi a szívem: miért én vagyok idegen?

Magamba nézve nem ismerem lényem,

A jövőt tekintve már kész van a képem,

Lélektelen testben hogy lehet még élni,

És miert nem tudok a haláltól sem félni?

Egy lapra teszem létem, nem számít a tét,

Esélytelenként érezve dobom el az esélyt.

S mi lehet e szívtelen ember jutalma,

Ha nem is kedvez Isten irgalma?

Hát elvesztem a tétet,

Még várom a véget

Hisz tudom a szerencs is elkerül messze.

Nincstelen senkinek ez lesz a veszte,

Hogy bízik a reményben, várja a csodát,

De másnap a pokolban kap vacsorát.

Ez vagyok Én

Fájdalommal teli napok, mik kínozzak életem.

Nem csak a hegek, a sebek is fájnak.

Arcomon hiába nem látszik érzelem,

Mégis regóta bennem él a bánat.

Sokszor arcizmom rendül, könnyem megered.

Ezt titkolom, házamból ki nem cipelem.

Ezért van, hogy nem sírok köztetek,

Mert más arcán az érzelmet el nem viselem.

De ajtók mögé bújva, nem az a srác vagyok.

Nem az kit regóta ismertek!

Ajtón kilépve mindent itthon hagyok

És átadom magam a díszletnek.

Játszom a bohócot, ki csak magában tud sírni,

Azt ki ha nevet is, belül szenved.

Hiába kértek, titkom nem fogom rátok bízni,

Akkor sem, ha elhordtok mindenféle szentnek.

Nem az vagyok kit ismertek. Még a kanyarban sem járok.

Hiába mondjuk egymást lelkitársnak.

Csak szívem tudja mi az, mire vágyok,

Hogy átadjam magam a körforgásnak.

Belül már halott vagyok. Csak megszokasból ver szívem.

Nincs hazám, otthonom, barátom, életem.

Urnám még talán jól lesz majd dísznek.

Hisz semmiből visz sehová az én végzetem.

Vallomás

Forog a világ, s néha ki akarok szállni.

Türelmes vagyok, de nem tudok ennyit várni.

Negyed évszázad alatt kevés jutott a csókból

És túl sok a bánatot feledtető borból.

Néha már elmém kuszáját sem tudom követni,

Mikor a magasból mélybe akar vetni.

Szívem ritmustalan zaja visz őrületbe,

Mikor egy kedves szó csalogat a bővületbe.

És fáj. Fáj minden lélegzet vételem,

Mikor nem azt élem amire vágyik életem.

De még hiszek. Hisz hit nélkül halottak vagyunk.

Van értelme annak, mit másoknak adunk.

A kötél is csak azért nem feszült nyakamra,

Mert barátaim könnyei holtomban is zavarna.

És a fájdalom. A fájdalom, mi a halállal jár...

Az is zavar. Tudom, hisz próbáltam már.

És mindig azok az üveges tekintetek cikáznak fejemben,

Mikor sírva néznek, hogy hogyan is tehettem.

Magamnak tett jóval csak összetörném szívük,

S lehet még el is venném az életbe vetett hitük.

De ők nem érzik. Nem tudják mi az én kínom.

Nem tudnak olvasni a sorok közt, hiába írom!

És a boldogság, mit másnak adok, nagy teher,

Mert lelki szemeim előtt a testem holtan hever.

Mégis itt vagyok. Nektek. De én sem értem miért.

Értetek élek, de magamnak semmiért.

Hát ne haragudjatok drága barátaim ha meghalok,

Mert így fejezem ki azt, ami rég óta én vagyok.

Édes Harminc

Édes harminc.

Oly közel vagy mégis túl távol.

Miattad nem tudom miért menjek templomba,

Halotti beszédem halljam vagy libbenjen fátyol?

Túl kevés időt adtam magamnak, hogy örömöt leljek,

Mégis régebb ótá vágyom a jót, hogy legyen még bizalmam.

Most várom a pillanatot, hogy a pokolba menjek

És távol látom tőlem isteni irgalmam.

Már most látom a képet. Pontosan harminc év.

Ennyit adott Isten kezembe, vagy én téptem döntést karjából?

Az lesz a fordulópont, hogy méhből vetnek verembe,

Vagy ér engem gyermekkor óta várt álom?

Megkérem azt a kezet! Legyen az folytó vagy mentőöv.

Látom lógni testem. Izgult kérdéstől vagy fáról,

De mi follyon? Gyászoló vagy éppen öröm könnyek?

Nem tudom. Hisz a holnapba se tudok lépni a mából.

Legyen szerencsém! Azt kívánom találkozzunk és jöjj hozzám!

Első találkozásunk legyen egyben utolsó.

Vigyél pokolba, örök szenvedést hozz rám,

Közös házunk neve legyen koporsó.

Találkozás a régi énemmel

Nem az lett, mit elképzeltem veled.

Szorosan fogtam, mégis elengedtem kezed.

Most itt állok és több év eltelt már,

S nem az történt, mit hittem mi vár rám.

Álmaimban feltűnik néha arcod.

Ébren viszont folytatom saját harcom.

Mit elkezdtem oly rég a szerelemmel,

Ezt te nézed ,de nem láttod a szemeddel.

Mindig a csillagokban kerestem a célt.

Folyton árnyekba bújtam, ha megláttam a fényt.

S már tudom. Az én léptem volt csaló,

Mert a szerelem az nem nekem való.

Mégis létemmé vált keresni a jót,

Holtomig kutatni a pont nekemvalót.

Képes leszek rá és meg tudom majd lépni,

Hogy egy egyszerű csóktól sem kell halálosan félni.

Még tanulnom kell az élet érzelmeit,

Majd elengedni lelkem összes félelmeit.

Lehet van ki kapja, s boldogan viszonozza

A szerelmet. Annak aki osztja.

Bele kell húznom, hisz én sem leszek fiatal.

Idősebben egyre nehezebb minden viadal.

A szívvel, szerelemmel, önzetlen magammal.

Mert ha állok nem lesz, ki halálos ágyamon vigasztal.

Hát sajnállak téged, nem ezt érdemelted.

Még kissrácként a szíved kitetted.

Most mégis sírva tekintesz jövő valódra,

Ahogy összegörnyedve fekszik a porban.

Nem rontottál semmit, ne hibáztasd magad!

Én voltam az ki rossz irányba terelte utad.

A kísértés morzsáját követtem vakon.

Így találtam magamra, arccal a falon.

Lehet most hatalmasnak tűnik a világ,

Melyben aprónak tűnik minden hibád.

Fogadj szót, s ne rohanj szívvel előre,

Hisz ha ezt teszed látod mi lesz belőle!

Tessék! Átadok neked minden diát.

Viszont te énekelj hozzá melódiát.

Hátha szebb lesz dallamaiddal az élet

És nem rohannak majd oly gyorsan az évek.

Ne tedd azt mit én tettem veled!

Ne hidd, hogy a szív jó irányba vezet!

Ne kövesd az előtted épített országutat,

Inkább építsd a saját világodat!

Mert megteheted! Előtted az élet!

Neked nem kell semmitől sem félned!

Ne járj úgy, mint koravén jelened!

Csak minden lépesnél emeld fel a fejedet!

Kalandos utam

Szemeid forró tekintetében kovácsolódott kardom,

Lelked oltalmából fontam törhetetlen pajzsot,

Ölelő karjaid öntötték rám páncélom,

S elindultam szívedért, mint végső célom.

Küzdöttem démonokkal, kik azt mondták nem vagyok elég.

Saját arcképem vette fel, azzal próbált védekezni,

S minden bántó szóval próbált megsebezni.

De napokig tartó harcunkban végül én voltam ki, vette fejét!

Majd beleestem lelkünk gödrébe. Üres, fájdalommalteli verem.

Bántalmak, régi sebek, sötét jövő, mit láttam.

Néha eltévedtem, de ahogy tudtam, csak felfelé másztam.

Végül megcsillant a fény. Kijutottam! Már hátam mögött a láthatatlan perem.

Majd beverekedtem magam gondolataink sűrű dzsungelébe.

A kósza gondolatindák, emléklevelek és nézőpontok,

Egymás meg nem értésével csak fokozták a gondot.

Dacot hátra hagyva, szép szavakkal nagy nehezen kiértem.

Megláttam a templomot! Azt a gyönyörű kis szentélyt!

Már szinte a kezemben éreztem az ereklyét.

Az ajtón belépve láttam meg a csúf igazságot,

Hogy nem vagyok első, s valaki már kirámolt.

Erről egy szót sem szóltál, mégis bíztad kalandom!

Ha ezt tudom, nem lépek. Inkább feladom!

Felesleges utak, hamis remény, hiába való harcok.

Így lehetsz egyben győztes, s vallhatsz mégis kudarcot.

Az a fájó múlt

Van amiről jobb beszélni,

Van amiről meg nem lehet.

Tudom, jobb kiengedni minden ártalmat,

De fáj, ha felszakadnak a sebek.

Semmi sem örök. Csak rossz emlék.

Szívet izzítva, ezek edzik az embert.

S évek múltán, átgondolva,

Lehet meglépi, mit egykor nem mert.

Csodálatos pokol

Több napja nem alszom,

S mi több... Az éjszakában élek.

Tudom, ha lehunyom szemem, téged látlak

És szemed bájára másvilágba lépek.

Egy helyre, hol nincs kialudt láng,

Örök mécses fénye világít meg mindent.

Egymásban hiszünk, bízunk, remélünk

S nem kell áldani semmiféle istent.

Nincs gonosz, rosszakaró, mostoha.

Csak Te meg Én. Mi. Csak Mi és senki más.

Miénk az ég, nekünk terem a gyümölcs,

Nekünk csobog a folyó, s miénk a madár dalolás.

Az idő is végtelen, nincsenek fáradt tekintetek,

Éhség jelző hangok, öregedő izom.

Évek telnek percnek. Már órám sem nézem, eldobom.

Mert minden veled töltött idő, maga a Paradicsom.

Ring-Ring

Szól megint az ébresztő. Én meg riadtan,

Kisírt szemmel, verejtékben úszva ébredek.

Megint e gyönyörűen gonosz rémálom!

Távozz fejemből! Már rég elengedtelek!

Bájod, lelked, tested egésze, TE! Belém fúrtad magad.

Mézédes szavaid addig kúsztak, még befúrták magukat szívembe.

Majd célt érve, aktiválódott igaz valód!

Hátam mögül, profin csinálva, beleköptél a szemembe.

Nem voltak hibák. Egy apró baki sem.

Én mégis vétettem azzal, hogy engedtem csábod.

Szívből cselekedtél, de nem jó szándékkal.

Terved csak az volt, hogy legyen egy saját, igaz bábod.

- 

Sikeresen teljesítetted önérdekű szándékod!

Senkinek sem kell már ez a használt vacak.

Se ismeretlen, se ismerős, még csak rokon sem tekint rám.

S már lassan én is kezdem elfeledni magam.

Ordítanék ha fájna. De már nem érzek.

Olyan, mint előtted soha többé nem leszek.

Ott ragadtam a múltban, mikor még talán szeretett engem valaki.

Ott, ahol nem ellöktek, hanem segítettek, simogattak a kezek.

Rég kiheverhedtem volna. Igen. Lehet nem is akarom?

Ráhagyom az életre, hogy jó irányba vigyen, vagy adjon még pofont!

Rohan az idő. Terveket szőve várom a véget!

Ravasz húzással készülök! Így látom élten, s holtan a pokolt!

Sajnos forog a világ. Változnak az évszakok, s az ember is.

Sosem lesz minden ugyanaz, csak talán hasonló.

Szakadt szívem sem szól tisztán. Lehet meg sincs minden darabja.

Száműzött lelkem sem maradhat tovább halandó.

Kegyetlen világ

Nem én vagyok néma, 

Csak hangom vette ez átkozott világ.

Üvöltenék néha,

De nincs erőm, s ez az én kárhozott hibám.

Fájnak a kiejtett szavak. Mint tövis, szúrja torkomat.

Bántanak a hangok. Tőrként hatolnak fülembe.

Fájnak a tettek, pillantások, minden apró gondolat,

S kínok közt szenvedve tépték ki türelmem.

Mint kínzott fogoly, beletörődtem sorstalanságomba.

A küzdelem véget ért. Mégis nyertesen vesztettem csatát!

Múlt kardjai hátamban, a jelen még most is ver. Nem nézek a távolba.

Taktikusan léptem minden lépést és szándékosan vétettem hibát!

Megnyugodt testem, s már egy csepp vérem sem engedem.

Szövetségeseim csapása csattant a testemen.

Hát tűrve a világ bajait fekszem, nem mozdulok.

Csendben, kíhűlt szívvel, nagy reménnyel, lassan a halálba fordulok.

Lelkem zenéje

Kívül nem látszik, belül mégis szakadok.

Az élet hív kalandos útra. Inkább maradok.

Járd táncod egyedül, ahogy akarod.

Bú emészt itt engem, de ezek csak falatok.

Felnőttünk, mégsem vagyunk mások csak gyerekek.

Mindenem nyújtottam, mégsem adtál magadból szeletet.

Vérem veszem, s tintaként használva írok levelet,

Majd fekete varjú csőreközt küldöm el teneked.

Hegy voltam, mi megtört s maradtam szikla.

Életem könyvébe csak baj van írva.

Lohol előlem a boldogság. Reszketve, sírva.

A gond meg vállamon ülve terel a kínba.

Rét közepén fekve sem érzem magam egyedül.

Nem veled! Magammal vagyok, csak legbelül.

Mi számhoz érne szó, lassan jön, a napon felhevül,

S mire mozdulna ajkam, még a szókincsem is elkerül.

Az utat sem nézem, min járok. Csak lépkedek.

Már nem nyújtják kezüket endorfin képletek.

Azon jár agyam, hogy a létet csak én képzelem.

Hogy minden mi valós, az egyben képtelen!

Mégis van, s mostoha. Az orrom alá nyom fricskát,

Vaksötétben indulok. Minek lássak tisztán?

Hisz minden mi jó volt, többé nincs már.

Egyenest a semmibe és nem lesz többé viszlát!

Elemtelen szer vagy szertelen elem?

A szerelem függőjeként tengetem mindennapi létem,

Ha végre megkapnám adagom én mindent is adnék cserébe.

De csak járom a tereket és az elvonás tünetei mutatkoznak,

Bármerre nézek csak fagyos szemeket látok ahogy megbámulnak.

A rossz, gonosz, csúf vagyok, ki csak a szernek él,

Aki a lelkét is az ördögnek adná egy csöppnyi szerelemért.

A lenéző pillantások és a megvető tekintetek..

Van, aki szempárjával rombolja vagy építi a hegyet.

Jön majd pillanat, mikor emberem lelem, s enyém a kábulat,

Akkor szakadni fog jelen, vesznek a képek és bomlik a tudat.

Bízom benne, vakaródzom a vágytól,

Hogy mikor lesz az elképzeltből valóra vált álom.

Addigra leszokom, s józan tekintettel nézek üveg szemekbe.

Már nem függőként, inkább passzívan nézek a szerekre.

Ha eddig nem jött, s nem csiklandozta gyomrom pillangó,

Miért most fejtené ki hatását a szeretetnek nevezett bogyó?

Hatástalan szerekből kijutott már az évek alatt,

S valahogy nem fejtette ki hatását a pont bevett anyag.

Rosszul szedtem, vagy az illetővel volt hiba?

A legdrágább tasakkal is mindig volt galiba.

Rossz embereket kerestem és mindig volt egy ártó,

Vagy olyan, ki jót adott, de hamis volt a gyártó.

E szer lesz végzetem, s hamissá lesznek igaz álmok.

Félem, ha lelem az igazat, már immunissá válok.

Nehézvíz

Oly darabot szakítottál ki belőlem,

Hogy sejtjeim sem tudják pótolni a hiányt.

Érzem én is fogom kezüket.

Ne fojtsák a kínt, mi bánt.

Kell ez édes fájdalom,

Hogy tudjam mivel okoztam másnak bánatot.

Hisz a hibák is előre visznek,

Még akkor is, ha lassan belefáradok.

Rossz vagyok én társnak, megtanultam,

S eme tudatban folytatom lélegzetvételem.

Ez éltet. Másnak ne okozzak bánatot!

Nem ellenük, hanem ellenem kell védelem!

Kövekkel teli zsebbel úszom 

Az életnek nevezett távot.

Már régen hozzászoktam,

Hogy nem célt, csak sodrást látok.

Élvezem a mát, legyen mindig Carpe diem!

Nem gondolok túl napokat, mert létem ilyen.

Hosszú útra sem tervezek. Rajtkövem sem enyém.

Olyan volt, s ilyenné vált, e lélektörte legény.

jól vagyok!

Jól vagyok.

Leszámítva az álmatlanul hevert éjszakákat,

Szívem vad vízére engedett lyukas bárkákat.

Jól vagyok.

Tényleg jól vagyok!

A depresszióval is meg tudtam barátkozni,

S a gondolataimmal sem szoktam olyan sokszor vitatkozni.

Jól vagyok!

Persze, semmi gond!

Hisz miért érdemel szót az öngyilkoshajlam?

Hozzászoktam, hogy a magamban vitatkozó szavakat halljam.

Jól vagyok!

Mi baj érhet? Minden oké.

Már rég elfogadtam e magányos létet,

Hogy a kezem dönt, hogy ma meghalok vagy még holnap élek.

Jól vagyok!

Hogy lennének problémáim?

Megtanultam élni a múlt bűneit, s bántalmait.

Megszoktam létem előnytelen hátrányait.

Jól vagyok.

Tényleg! Minden a helyén van!

Csak a szívem széttört, elmém elveszett,

Lelkem nem is volt, az életem meg már rég elcseszett.

Megszoktam. Jól vagyok.

Mik vagyunk mi?

Nézünk egymás szemébe, szívünk mégis ütemre ver ritmustalan .

Én sem értem érzéseim bonyolult jelzéseit.

Mosolygok, vagy vigyorgok boldogtalan?

Nyomozók sem tudják megfejteni bennsőm érzelmeit.

Mi vagyunk egymásnak vagy egymásért vagyunk?

Bonyolult matematikai logika az eredmény.

Pásztorkutyámnak mit szóljak?

Érzelmim gödörbe vagy magas hegyre terelném?

Barlangot ások, s erődöt is építek.

Mély földbe vagy magasba vezet az út?

Tégy tiszta vizet a pohárba,

S ne akarj érzés-értelem közt háborút!

Nélküled

Az agyam sokszor hazudtól, s még a szívem is téved.

Nem tudom, hogy hogy tudtalak szeretni téged.

Bennsőm eltört, ezek mégis örömkönnyek.

Megtartani nem tudlak, így elengedni könnyebb.

Ha más ölelése biztonságosabb és nyugtat,

Hát szemem érted  több könnyet nem hullajt.

Rosszat nem akarok, légy mindig az a vidám lány,

Csak annyit kérek, hogy néha gondolj vissza rám.

Én mindig azt néztem, hogy neked mi okoz boldogságot,

Lelki sebeidre kerestem orvosságot.

Megelőztél. Te lelted meg szíved vigaszát.

Ha mással is vagy, akkor is tartom nyugalmad talaját.

Üres lett kezem, ölem kihült, ajkam elszáradt.

Remélem jól döntöttél, s utólag nem kap el bánat.

Minden jót kedvesem, ezt üzenem végül,

S bízom, hogy nélkülem az életed megszépül.

Lent érzem magam a magasban

Voltam már fent, de lent jobban érzem magam.

Hiába a segítő kezek, ha félrelököm őket.

Szenvedéseim magam javára fordítom,

S a mélyből is lenézem az emelt főket.

Ismerem énem, sosem ívelt felfelé sorsom.

Hol vagyok, otthonossá teszem és engedek.

Mindig volt, van, s lesz kiút. Tisztában vagyok vele.

De nekem itt jó. Ha ti mentek, menjetek,de itt jó nekem.

Hagyok hátra mindent. Örömöt, szerelmet, életet.

Nincs szó, mi rejtekemből kicsábítson.

Nincs ember, ki segíteni tudna, mert nem hagyom,

Nincs az a szerelem mi többé engem ámítson.

Legyek rossz példa, elfeledett barát,

Szomorú, volt szerelem, csalódást keltő gyerek.

Szilánkos szívem, jeges lelkem nem töri meg.

Bátorítsatok, segítsetek, kérjetek! Én akkor sem megyek!

Csillagom

Mint sarkcsillag, tündökölsz szemeben tiszta êjen.

Csak nézlek, csodállak. Érzem, létem most élem.

Sugárzó gyönyöröd, ha vakít is csak nézem.

Sötét ürességem töltsd ki, s legyél részem.

Kívánságom nincs feléd, azt mind neked adom.

Hogy élsz-e vele vagy eldobod, azt rád hagyom.

S ha mégis kedvet kapnál jogáért szívemnek.

Szólj! S lehozlak, míg vége nincs az éjjelnek.

Hol voltál?

Hol voltál, mikor kisírtam szemeim?

Mikor ölelésért kapkodtam kezeim?

Mikor csókért esdekelt szám?

Mikor kerestem hol a hazám?

Hol voltál, mikor könyörögtem életemért?

Mikor sírtam lelki örömömért?

Mikor mély belül elhulltam?

Mikor inkább magamba fordultam?

Hol voltál, mikor fájt saját létem?

Mikor már a halált kértem?

Mikor fájt minden napom?

Mikor halál, s lét volt egy lapon?

Hol voltál, mikor könyörögtem?

Mikor szerelemért dübörögtem?

Mikor lelkileg mélyen voltam?

Mikor örömömben csillagot fogtam?

Hol voltál, mikor hagytam mindent hátra?

Mikor fénylő testet taszítottam homályba?

Mikor kezem a kötelet fonta?

Mikor a felém fordított ravaszt húzta?

Hol voltál, mikor mindenki sírt miattam?

Mikor a lelki depresszióm kiadtam?

Mikor sírva kérleltem életem kegyelmét?

Mikor reszketve mondtam lelkem félelmét?

Hol vagy most? Szükséges lettél!

Mert életem pontjára tintát te tettél. 

Hol vagy most, ki bátorítottál?

Mikor életembe fényt te hoztál?!

Hol vagy most, mikor kellenél?

Azt mondtad, életem része lennél.

Hol vagy most? Lassan ideje mennem!

Szerettedért holtamban is kell tennem?

Hol vagy most? Már elmentem.

Már nem dobod fel mosolyoddal kedvem.

Hol vagy most? Szemed már csak múlt.

Melytől az ürességben, örök láng gyúlt. 

Hol vagy most? Kezem nyújtom!

Életem kötelén te vagy a hurkom!

Hol vagy most, mikor mindennek vége?

Mi vagy most? Örök stressz vagy lelki béke?

Áldásból Átok

Mikor azt mondom: nem számít, túl léptem.

Belül még most is vérzik szívem.

Hisz mindenem adtam, elfogadtad. 

S az első helyzetnél rögtön el is dobtad. 

Én futottam,  lihegtem utánad. 

A távolból csak nézhettem a hátad. 

Csókunk volt első szívverésem, 

De csak mű volt. Ezt most már megértem. 

Szívemből nem szeletet, egy egészet kaptál, 

Lelkem nehéz, Te mégis könnyen dobtál. 

Könnyeimen csúszva sosem térek észhez, 

Gyenge pillanataimban a képeidet nézem. 

Megnyíltam, mégis befogtad a szám. 

Te tudtad, nem illek hozzád. 

Szólnod kellett volna, hogy teljesüljön, 

Hogy részemről a láng végleg eltűnjön. 

Nem szóltál, én meg léptem a dallamra,

S hittem veled egy boldog holnapban. 

Mégis néma marad ajkad. 

Szavak nélkül, de a szívem kimartad. 

Most nézd a műved, mit hagytál itt végül! 

Ordító tömeg lettem hangos zaj nélkül. 

Szívem üres, lakatlan lett testem. 

Miattad mindenből, semmivé lettem. 

Mennem kell

Elfáradtam lelkileg,

S üresnek érzem testem. 

Csak mozdul a lábam, lép a semmire.

Sokszor érzem, el kell innen mennem. 

Elvesznék a ködben, 

Beterítene a félhomály. 

Hiába próbálnak itt tartani többen, 

Belül érzem, tovább lépnem muszáj.

Nincs itt keresnivalóm. 

Feleslegesen ver szívem. 

Mindet, s mindenkit hátra hagyok.

Ne próbáljatok marasztalni, kérem.

Ismerem utam.

Maga az ismeretlen. 

Az életről már régen lemondtam

És nem hiszek a sorsfordító Istenekben.

Majd integetek. 

De nem érzek. 

Remélem gyorsan elfeledtek, 

S nélkülem boldogabban éltek. 

belső viszály

Szívem ejti rabul szemed tündöklő tánca.

Zord jellemem, csak ősrégi álca. 

Belül lágy csokoládé, érintésre olvadok, 

S a visszakozó szavaim hamis mondatok.

Súgnék lágy dallamot füledbe, 

Hogy tudd, tőlem vagy szeretve. 

De félek valós énem cselekedeteit

Ettől óvom külső énem szeretteit. 

Lennék herceg fehér lovon, 

Ki szünteti a kárhozatalt. 

Ki szerelemtől izzik több száz fokon, 

S megnyer minden viadalt. 

De belsőm káosz. Én sem értem mivoltát. 

Angyalok, s démonok háborúja testem. 

Bízom egyszer majd mind meghátrál, 

S végre újra elnyerhetem saját lelkem. 

Ártó segítség

Mindenre csak a megoldásokat keresem,

De válaszok soha nincsenek velem. 

Tanácsokat kapok, s próbálom megfogadni,

Hátha az élet valami jót is fog végre adni. 

De pokolba a tanácsokkal, ha nem igazak. 

Némelyik utasítás és nem segítő szavak. 

Miért rossz ha saját fejem után megyek?

Miért gondolod, ha szólsz, úgy kell tegyek?

Ne sértődj meg, ha nem fogadom meg mit mondasz!

Segíteni akarsz, de néha gondot is hozhatsz.

Én minden tippet szivesen elfogadok, 

De tettek előtt folyton gondolkodok. 

Szavaiddal sokszor segítettél, 

De tetteiddel mindig ellenkeztél. 

Ezért is lett ilyen az életem.

S állok megint. Döntésképtelen. 

Szerelmem voltál

Kaptál esélyt, nem éltél vele.

Most azt üzenem: Viszlát! Ég veled! 

Más karja szenderítsen álomra, 

Más szájából számítsál bókra. 

Nem utállak, hisz megszerettelek. 

Nekem te hoztál szívembe végtelent.

De ha játszol... Nem vagy, csak tisztán gyerek. 

S eme fejjel, hogy mehetnék tovább veled?

Álmokat ígértél, s nem lett csak homok.

Hát életért kapkodni én fogok?

Ha nincs Mi, csak Te meg Én,

Éri ülnöm felhőknek tetején?

Te voltál utolsó Mentsváram!

Csodálkozol, hogy dobnám életem?

Minden veled töltött időt megbántam.

Felejtsek mindent. Csak ezt kérem. 

Élj. De ne lássalak kérlek!

Hisz szemed visz engem sírba, 

Mert azokba, ha belenézek

Rögtön fordulok el sírva.

Sorolhatnám mind belső fájdalmaim,

De nagy a szíved, gondot nem okozok. 

Minden fájdalom megmarad, mint társaim

És csenben odébb távozok.