Üres minden

Hányszor történt meg veled,

Hogy saját magad nem ismered?

Ugye látod, egyszer sem.

Nekem viszont ez az életem.

Üldözöm magam, hogy rájöjjek ki vagyok,

Magányosan, csendben telnek el a napok

Anélkül, hogy tudnám ki lakozik bennem,

És célok nélkül kutatva érte kell mennem.

Nem napokról, évekről beszélhetünk,

Hogy rájöjjünk ki lakik bennünk.

Nekem valahogy nem sikerült ezt elérnem,

Ezért várom, hogy véget érjen.

Mert magad nem ismerve csak átok minden szívverés,

Üres testtel kiábrándító minden lefekvés, s felkelés.

Semmiben bolyongva kilátástalannak tűnik minden.

Főleg, ha sem benned, sem körülötted senkid sincsen.

Ne kérdezz

Ne kérdezz rám, én sem tudom mit teszek,

Csak minden egyes gondolattal egyre jobban elveszek.

Nem érzem a létet oly fontosnak, mint régen,

Mégis minden egyes porcikámat védem.

Távol a jövő, mégis túl közelinek látom,

S minden este a múlt hibáit bánom.

Mégsem tudom mit teszek,

Csak azt érzem, hogy elveszek.

Túl sötét a jövő, egyre jobban zavar,

És lépésenkét instabilabb a talaj.

Mit tudnék hát felelni, ha élni is fájdalom?

Felhők közé szállnék, de nincs szárny az én hátamon.

Komor lett a világ, ránt magával mélyre,

Szabadulnék szabadba, de túl erős a fénye!

Elveszett az érzés, hogy tudok-e még szeretni,

Emlékekbe menekülök, közben el akarom feledni.

Nem ismerek én rám,

Túl poros a kép már.

Nem ilyen volt régen,

Kimúlt minden fényem.

Hát ne kérdezd, hogy mit teszek, hogy hogy vagyok.

Nem tudom a választ, mert bizonytalanok a holnapok.

A szemem már nem ragyog, de a csillagokat bámulom,

Azon tűnődve, hogy a valóságot élem, vagy csak álmodom?

Jelek sosem voltak, válaszok meg nincsenek,

Már hazudni is elfogytak az ihletek.

Csak egy szó

Szeretnék egy szót, hogy halljam,

Hogy szívemet a kezedbe rakjam.

De nekem is be kell, hogy valljam,

Hogy bárkinek is mondtam, mind nekem esett

És ezekért csak a rosszat kaptam

Még van elég időd, hogy elmondd!

Hogy lelked az enyémhez láncold!

Veled az idő is más volt.

Az erdőben haladva eltévedhetünk,

De mindig megmarad egy támpont.

Most rossz irányba tart az élet,

Élére esett az érme.

Túl nagy lett már a tétje!

De mindegy ki követ, csak ne adjon tüzet,

Ne gyújtsd fel, nem lehet így vége!

Miért e bú?

Írhatnék szép verseket, boldog sorokat,

Szerelemtől fűtve firkálhatnék lapokat.

Megtehetném. De az nem én vagyok.

Az igaz érzés az mit a világra hagyok.

A hazug szavak nem az én stílusom,

Mint a boldogság. Az sem a virtusom.

Az a mosoly az arcomon sosem volt igaz.

Mindig volt benne egy enyhe pimasz.

Mert a depresszió zárja szívem lakatra.

Ezzel taszít magammal magamra.

Mert az én fájdalmam, az én érzéseim,

Nem válaszadók mások kérdésein.

Belső démonom karma mindent visszahúz,

S úgy érzem tőlem lettem én a túsz.

Vagy lehet így is van, s nem változtatok.

Minek is? Így a gondolataimmal zárkózhatok!

Megbeszélhetem énemmel minden hibámat,

Hogy ti ne lássatok semmit. Csak a vidámat.

Csend a társam

Sűrű éjszakákon csak a csend a társam

És nem akarom, hogy a holnapom lássam.

Oly gyönyörű ez a szótlan magány,

Édesen csábít a gyönyörű halál.

Szemtelen csillagok táncolnak szememnek

S várják, hogy én is köztük lehessek.

Nem tudok ellenállni, nem marasztal az élet,

Hisz sivatagban vagyok, de csúcsra kell érjek.

Ebben a létben nem lehet.

E test nem erre született.

Majd lelkem újjá éledhet, más világban kel,

Talán ott történik meg, hogy végre magára lel.

Messze még a vég, sorsom kitöltetlen szerződés,

Bírnom kell, hogy csak felettem van mennydörgés.

Léphetek is, de fájni fog majd másoknak

És csak bízom, hogy bánatukban nem másolnak.