Balszerencsés körforgás

...Sokszor járok azon az úton, mit nem választanak sokan.

Nem magamtól, a sorsom visz mindig oda.

Ismeretlen, mégis sokszor fog el az érzet,

Hogy ezeken az utakon én már párszor léptem.

Mikor jobbra fordul az út, s virágokkal teli,

Akkor jön egy patka, ahol az ember a lábát beveri.

Sántítva tovább ballag, majd rögtön ott egy lepcső,

Ahol megbillen, gurul, s bízza, hogy e fok a végső.

De nem. Csak gurul tova. S feláll a végén bízva,

Hogy szakadék partján hátha rátalál egy hídra.

De nem leli, csak ballag el sáros talajon

Mígnem ott találja magát egy vonatperonon.

Átszalad rajta, s reméli nem jő mozdony.

Jött. Majd átment rajta egyszer, kétszer s folyton.

De feltámaszkodik, talpra áll, nem lehet így vége!

Sötétből csak a nehéz út vezet a fénybe!

Tovább mené, s megtalálja a kincset,

Amiért magából, s életeből csinált folyton viccet.

Felszáll vele egy hegyre, hol aranyból van minden.

De csak áll és néz. Ő ilyet már ismer.

Hát, tovább járok azon az úton, mit nem választanak sokan.

Nem magamtól, a sorsom visz mindig oda.

Ismeretlen, mégis sokszor fog el az érzet,

Hogy ezeken az utakon én már párszor léptem...

Igaz barát

Mikor elenged a mindentől óvó kéz

S ártó démonná változik át,

Ott ismered meg igazán az embereket,

Hogy hátadra rakják, vagy leveszik a sziklát.

Hisz a legnagyobb bajban tűnik fel az igazi arc.

Mellyel játszani nem mindenki profin tud.

Szívedben akkor dúl igazán nagy harc,

Mikor látod, hogy magadra hagyva a társad elindul.

Térdre borulva felsegít vagy melléd ül,

Pofonokat kapva tovább néz vagy ő is megszédül,

Ködként száll el, ha hallja, hogy baj van,

Vagy lóra ül, s elsőként indul a harcba.

Őrizd meg társad ki vérét adná érted!

Segítsd, ha megfordulna az érme!

Feledd azt, ki csak a visszhangban él,

Mert téged is eladna egy kis jutalomért!

Hontalan

Mit egykoron tetőnek hívtam, most selymes bársony

mi égen kúszik, s rosszkedve kisebb zápor.

A párnám már nem szivacs, vagy puha taju.

Csak egy kis fűcsomó, kicsi föld s néha hamu.

Nem kell ablakot nyissak, hogy lássam a tájat.

Eme táj az én életterem, társbérlőm némely állat.

Széltől fédő falból az L úszott,

Ételem nem rendelem. csak vadászom. Mászok, kúszok.

Már nincs ki haza várjon. Nem is volt, s már nincs hova.

Ha kérdeznéd merre lakom, csak mutogatok ide-oda.

Majd Természetanya elaltat, ringat két kezében,

S ha majd a felszínen sem lehet, a föld alatt is elélek.

Nemszererve lenni

Régen csak azt szerettem volna, hogy szeressenek,

És ne minden hibámért az arcomba nevessenek.

Most itt vagyok megtörve, széttiport lélekkel,

És azt vallom, hogy a szeretet már nem érdekel.

Egy kő darab a testben nem fejez ki érzéseket.

Meg sem próbál gyűjteni boldog élményeket.

Szürke homályban nem lesznek rózsaszín ködök,

Mert már nem élek, csak szimplán működök.

Kezem nem, hogy kezed, de korlátot sem fog többet.

Mert már az is mindegy, hogy a lépcsőn lefele esek, vagy löknek.

Szellemem sem hagyja el testem. Se le, se fölfele,

Mert elzártam magamba, s holt testemmel földbe megy.

Ott még kukacok sem fogják enni húsom étekként,

Oly szinten elvesztettem létemnek értelmét.

Csak leszek, mint faládába zárt rothadó valami.

Ott eltűnök, s rólam senki sem fog többé hallani.

Miértek

Csak tudnám miért kelek fel minden nap újra?

Miért vetem magam úmindig ugyanabba a kútba?

Poros szívem miért tisztogatom,

Ha nem használom, csak hagyom

Dobogni.

Miért vívok csatár magammal?

Miért ostorzomagam haraggal?

Jobb lenne egyszerűen csak eltűnni,

A semmibe egyenest örjöngve futni,

Loholni.

Miért létezem itt, mint Isten bohóca?

Miért vagyok öngyilkos létem kanóca?

Levegőt pazarlok, mit más érdemel,

Szennyezem a Földet puszta létemmel,

Magammal.

Miért nem értik emberek a szavaim?

Miért nem dőlnek le rozoga falaim?

Hogy tudnám kifejezni maga szebben?

Ha nem tudják mit érzek e versben,

Dallamban.