Az élet hív kalandos útra. Inkább maradok.
Járd táncod egyedül, ahogy akarod.
Bú emészt itt engem, de ezek csak falatok.
Felnőttünk, mégsem vagyunk mások csak gyerekek.
Mindenem nyújtottam, mégsem adtál magadból szeletet.
Vérem veszem, s tintaként használva írok levelet,
Majd fekete varjú csőreközt küldöm el teneked.
Hegy voltam, mi megtört s maradtam szikla.
Életem könyvébe csak baj van írva.
Lohol előlem a boldogság. Reszketve, sírva.
A gond meg vállamon ülve terel a kínba.
Rét közepén fekve sem érzem magam egyedül.
Nem veled! Magammal vagyok, csak legbelül.
Mi számhoz érne szó, lassan jön, a napon felhevül,
S mire mozdulna ajkam, még a szókincsem is elkerül.
Az utat sem nézem, min járok. Csak lépkedek.
Már nem nyújtják kezüket endorfin képletek.
Azon jár agyam, hogy a létet csak én képzelem.
Hogy minden mi valós, az egyben képtelen!
Mégis van, s mostoha. Az orrom alá nyom fricskát,
Vaksötétben indulok. Minek lássak tisztán?
Hisz minden mi jó volt, többé nincs már.
Egyenest a semmibe és nem lesz többé viszlát!
