Rólad álmodtam

Hős szerelemes szívem nektárjával laksz jól,
Oltalmazó jobb karomnak ölelésén alszol,
Végig boldog lelkemnek forrásává leszel,
S kettőnk örök szerelméért mindent megteszel.

Itt vagy, s leszel, még az emlék marad,
S teljes erődből mindent teszel, ha a bánat akad.
Soha nem mennél a magány gazos vonalán,
Mindig itt maradsz hős szerelmed oldalán.

De várj! Hisz tövis nőtt a rózsára.
S e tüske tett minket próbára.
Lőn még mindig marad az állandó,
De sajnos felébredtem az álmomból.

Újabb szép álomsugár csapott rám.
Újra csak megálmodtam a vágyott csodát.
Most már légy valós! Ne álom maradj,
Mert testem már nem ölel, hanem harap.

Munkanap

Sűrű köd szűri meg a hajnali kelő Napot.
Szörnyen nehéz estén vagyok túl.
Egy rémálom éles képet hagyott,
S tiszta veríték vagyok az álomtól.

Végre vége. Nyugtatom magam,
S az órára nézve mégis elszomorodok,
Ismét egy hosszú munkanap!
Remélem még mindig álmodok!

Majd az ébresztőóra emlékeztet,
Hogy az álom elmúlt, tényleg felvagyok.
Félálomban csoszogok, s keresem a fürdő kilincsét,
Majd remegő kézzel nyomom a borotva habot.

Egy gyors illemhely látogatás után ruhát kutatok,
Hátha van valami meleg öltözék.
Majd félős arccal az erkélyre pillantok,
Ott szárad a textil söpredék.

Nyár eleji fagy. Így tudom leírni az időt.
Most legalább tényleg felébredtem...
Még botladozva felveszem a cipőt,
S utam a parkoló felé veszem.

Az a sűrű köd, az a bűzös szmog...
Már bánom, hogy elindultam.
A kocsi is nehezen, de indulni fog,
Az agyam ezzel is felhúztam.

Majd a munkahelyen egy gyors kávé
S kezdődhet a lassú halál.
A főnök is megjött, indul a parádé,
A fejem már azt se tudom hol áll.

Újra előkerült

Egy álomban tűnt fel a múlt.
Szinte nem is emlékeztem arcára,
De éjjel belenézhettem szébe.
Már ő is felnőtt, de megmaradt a bája.

A nevére mai napig emlékszem,
Mégis nehezen tudom kiejteni ajkamon,
S ha szóba is kerül
Mindig libabőr fut a karomon.

Az csak gyerek szerelem volt,
-már ha lehet így nevezni-
De hat évesen sejtettem,
A szívemben helyet fog szerezni.

Kerestem már őt a nagy világban,
De a siker mindig elkerült.
A mai napon végül meglett,
De féltem megszólítani őt.

Még mindig gyönyörű,
Még mindig karcsú a teste,
Még mindig szeretem,
De félek hozzászólni. Csak este.

Magány

Gond mardossa elfáradt elmém,
S már nem tudom, nem is értem miért.
Lehet ez szerelem, vagy csak egyszerű fáradtság?
Nem vagyok fáradt, szóval szerelem, de kiért?

Ki lehet az a szerencsétlen,
Ki betévedt keblem közepébe?
Ki és miért lehet az?
S miért tennék az örömére?

Pedig egy szép lányt nehéz elfeledni,
De megtettem a lehetetlent.
S ha tudnám is ki ő és hogy nézki,
Akkor is csak várnék, s játszanám a tehetetlent.

Pedig már én sem vagyok olyan fiatal,
Hogy csak egy próba-szerelem legyen.
Már fiatal felnőtt vagyok, s éveken belül mondanom kéne,
Hogy megszületett a gyermekem.

De a változó világgal sajna örgszem.
Én sem leszek több, mint keresztszülő.
És én leszek az ki egyedül jár,
S magányban ül egy baráti esküvőn.

Minek szépíteni a dolgokat.
A sárm szintje erősen apad,
S hiába hívnék valakit is magamhoz,
A magányságból csak magány marad.

Gépiesedés

Haladok előre,de mégis állok,
Fejlődnék, de mindent utálok
Mindent, mi gépi,
S hogy kézírásra senki nem fog nézni.

Fejlett tudás, XXI. Század.
Csak én vagyok ki cseppet is lázad?
A gép uralja szinte az embert,
S már az sem élő, mi a földön termett.

Kár lenne elveszíteni emberi mivoltunk,
Emberek vagyunk! Magunkért sikoltsunk!
De mi értelme van ha elektromos minden,
Pedig már Istenben is lassan hittem.

Elrontottuk! A tudásunk okozta a hibát,
Hogy géppel etetjük már a libát.
A technika úsztatja a halat,
S a chip növeszti a kopasz hajat.

Féltem magam, írásom, drága irodalmam!
Hisz a végtelen Földből ez maradt birodalman.
Elutasítanám a fejlett világot,
Hisz a nyugot sötétbe hozott vakító világot.