Bolhapiac

Eladom a testem, nem tartok rá igényt,

Áron alul adom, hogy mihamarabb vigyék.

Ez csak irányár, persze alkuképes,

Hogy lesze-e vevő? Az kétséges.

Eladó a szívem, úgyis törött.

Mi befúrja magát, sosem örök.

Néha dobban, lehet még él,

Szép szóért tiéd, csak vigyél.

Áruban a szemem, nem veszem hasznát,

Úgyis borús minden, merre csak lát.

Szép napokat megélt, pár pillanatot,

Szép mosolyért cserèbe, rögtön meg is kapod.

Lelkem is eladó, ha még létezik.

Kicsit üres, boldogságra éhezik.

Bármit mondasz, az ajándék.

Ne fizess érte, elég a szándék.

Szám az kicsit drágább, lehet nem veszik,

Hisz belőle hazug szó sosem érkezik.

Régen volt sok, de meguntam használni,

Ha igazat akarsz, ezt nem kell babrálni.

Elmém is kiteszem, úgyis ritka darab.

Bölcsességek gyűjteménye hamar elragad.

Sokat dolgozik, de karban van tartva,

Vidd el hamar, s nem leszel majd bajban.

Ezek nélkül üres testem bárkinek megadom,

Ha nem viszed, csak lopd, hát rádhagyom.

Kiedzettem mára, fizikuma magas,

Ára mégis alacsony, csak egy lyukas garas.

S ha elvittetek engem, éljetek boldogan,

Portékának szánva talán megmarad fogam.

Mit szívhatok, amit eddig is tettem,

De több darabból állva, nem kell senkinek lennem.

Minden este

Minden este testem eltevén,

Lelkemből szól régi képregény,

Mely minden rosszat elmesél

S halkan súgja: nincs remény!

És minden új nap reggelén

A bánat hordoz tenyerén,

Nincs már mi, csak ő meg én,

S nem lesz újabb fejlemény.

Közel a búcsú

Közel a perc, mikor búcsűt mondok múltamnak,

Mikor nem gondolkodom rajta, hogy mennyiért mit adnak.

Jólét kapuján csengethetek egy jobb élet reményében,

És visszatérjek két hónaljnyi ereklyével.

Fájni fog a búcsú, hisz itthon marad minden barátom,

Minden szerettem, kik arcát már lehet nem látom.

Minden emlék színhelye, ismerősök, kollégák,

Gyűjteményem, szívem darabjai, de legfőbb a problémák.

Nehéz útra térek, de legalább sima lesz a talaj,

Nem lesz senki, ki magamba merülve zavar.

Új nyelvvel éneklem majd a magam írt dalokat,

S nagy magasról szarom le az itthoni bajokat.

Mint kósza legyet, úgy hesegetem el a hazai híreket,

De az ő lendületével veszem be az ottani ízeket.

Hess! Ezt mondom magamnak is legbelül,

Mert tudom, kint sem leszek egyedül.

Kint a család. Csak én kínzom magam hazai terepen,

S bár óriás, de nálam is végső tud lenni a türelem.

És az, hogy mások bíztatnak. "Menj, légy sikeres!"

Ez is elgondolkodtat, hogy a szóbeszéd mégis hiteles.

Tudom, máshol sincs kolbászból a kerítés,

Mégis valahogy olcsób a külföldön élés.

Mert itthon az akciós cimke a hűtőm lakója,

S ami ott reggli, az itthon úri lakoma.

Nagy fába vágom a fejszét és csak csapkodom,

Mert tudom, hogy kint a jussom legalább megkapom.

Lesz ami lesz. Egy új élet vagy létem botránya.

De ez van. Kinek mit intézett a kormánya.

Régi barátok

A barátság múlandó, már most tapasztalom.

Barátból kevés van, de emlékekből halom.

Nem rögtön múlik, csak lassan eltáncol,

S már nem ismered, mégis valami hozzáláncol.

A távolság règen csak rèmálomnak tűnt,

De évek haladtával köztünk elvegyült.

Idő teltèvel az lett, mitől gyerekként fèltünk.

Nem egymást, csak a boldog perceket éltük.

Pedig az éjszakák a kedvenc bárunkban,

Túra utáni izomláz a lábunkban,

A kétnaposra sikeredett bulik

Nem a jelent tükrözik.

Akkor azt hittük csak szemfedő vet véget ennek,

Gondolni se mertük, hogy útjaink más irányba mennek.

Néha találkozunk. "Szia, minden rendben? Örülök!"

S e perc miatt este az emlékekbe merülök.

Mikor ültünk ki utoljára csak úgy beszélgetni?

Mikor mondtuk, hogy a pályára fel kén' menni?

Mikor ültünk csendben, csak a pillanatot élvezve?

Hova tűnt az idő, és a lét velünk ezt miért tette?

Már kevesen állnak vállam támasztva jelenükkel.

Ők akarnak is időt szánni barátra minden erejükkel.

De a múlt emléke nem tűnt el, csak halványult,

S rossz rágondolni. A gyerekkor már múlt.

Álomvilág

Mikor vége van az éjnek,

S lassan magadhoz térsz,

Szétfoszlanak az álmok 

És a szomorú valóságba érsz.

Megannyi elvesztett barát,

Bánatos szerelem,

Eltékozolt esélyek

És felesleges kegyelem.

Éveket nem számolsz,

Csak azt érzed öregszel.

Eldobnád emlékeid

És újakra törekszel.

Csontjainkban érezzük,

Hogy minden nap egy új esély.

Könnyeiddel bohóckodsz,

Hátha lesz majd jó kedély.

Pár gondolat

Százszor átszenvedett sötét esték, jellemtelen álmok.

Minden egyes percénél érzem, hogy magam árnyékává válok.

A fáradtság teszi vagy csak öregszem? Nem tudom.

Sokszor nem is agyalok rajta, fejem homokba dugom.

A napok sem rosszul telnek, vagy rosszak. Jobb szó rá a szenvedős,

S haza érve a tükörből sem én nézek vissza, csak egy ismeretlen ismerős.

Van persze boldogság is, s az okozó dolgok, mondatok, emberek,

De mosolyom alatt tudom, hogy ez kósza pillanat, örökkétartó nem lehet.

A tökéletes terveket pillanatok söprik rögtön szőnyeg alá.

Én meg úgy érzem, az élet egyre jobban utál, s ő degradál.

Mint mikor ébredés után, ágy szélén ülve összeszeded magadat.

Neked ez csak pár perc, de én így élem a mindennapokat.

Ilyen a világ

Gaz ez az élet! Ha írtod, csak jobban burjánzik,

S mikor nyakig vagy a szarban, még az is hullámzik.

Már csak zárt pofával tűröd, némán szorongsz.

Míg nem rájössz, nem jó ha minden apróságon morogsz.

Elfojtod, mélyre ásod, legbelülre magadban,

De a legerősebb anyagok is néha elszakadnak.

S a hullámokat törve, fröcsögésnek tűnik minden szó,

Addig még valakit meg fog az a bűzös mondandó.

Ha szerencséd van, még egyet is ért veled,

És kóstolva a sorsod, megérti miért nem nyeled.

Megbánni már késő, változtani nem lehet.

Örök körforgás, így működnek az emberek.

Naivan kezdünk, s tisztul szemünk világa.

Ki beleszületik érzi is, nem csak látja.

Én meg játszottam a vakot, hittem a reményben,

Bíztam, hogy hamisan szól minden érzékem.

Ilyen a világ. Mint mondtam, változtatni nem lehet.

Ezért van igazuk, kik szerint nincsenek Istenek.

Üres minden

Hányszor történt meg veled,

Hogy saját magad nem ismered?

Ugye látod, egyszer sem.

Nekem viszont ez az életem.

Üldözöm magam, hogy rájöjjek ki vagyok,

Magányosan, csendben telnek el a napok

Anélkül, hogy tudnám ki lakozik bennem,

És célok nélkül kutatva érte kell mennem.

Nem napokról, évekről beszélhetünk,

Hogy rájöjjünk ki lakik bennünk.

Nekem valahogy nem sikerült ezt elérnem,

Ezért várom, hogy véget érjen.

Mert magad nem ismerve csak átok minden szívverés,

Üres testtel kiábrándító minden lefekvés, s felkelés.

Semmiben bolyongva kilátástalannak tűnik minden.

Főleg, ha sem benned, sem körülötted senkid sincsen.

Ne kérdezz

Ne kérdezz rám, én sem tudom mit teszek,

Csak minden egyes gondolattal egyre jobban elveszek.

Nem érzem a létet oly fontosnak, mint régen,

Mégis minden egyes porcikámat védem.

Távol a jövő, mégis túl közelinek látom,

S minden este a múlt hibáit bánom.

Mégsem tudom mit teszek,

Csak azt érzem, hogy elveszek.

Túl sötét a jövő, egyre jobban zavar,

És lépésenkét instabilabb a talaj.

Mit tudnék hát felelni, ha élni is fájdalom?

Felhők közé szállnék, de nincs szárny az én hátamon.

Komor lett a világ, ránt magával mélyre,

Szabadulnék szabadba, de túl erős a fénye!

Elveszett az érzés, hogy tudok-e még szeretni,

Emlékekbe menekülök, közben el akarom feledni.

Nem ismerek én rám,

Túl poros a kép már.

Nem ilyen volt régen,

Kimúlt minden fényem.

Hát ne kérdezd, hogy mit teszek, hogy hogy vagyok.

Nem tudom a választ, mert bizonytalanok a holnapok.

A szemem már nem ragyog, de a csillagokat bámulom,

Azon tűnődve, hogy a valóságot élem, vagy csak álmodom?

Jelek sosem voltak, válaszok meg nincsenek,

Már hazudni is elfogytak az ihletek.

Csak egy szó

Szeretnék egy szót, hogy halljam,

Hogy szívemet a kezedbe rakjam.

De nekem is be kell, hogy valljam,

Hogy bárkinek is mondtam, mind nekem esett

És ezekért csak a rosszat kaptam

Még van elég időd, hogy elmondd!

Hogy lelked az enyémhez láncold!

Veled az idő is más volt.

Az erdőben haladva eltévedhetünk,

De mindig megmarad egy támpont.

Most rossz irányba tart az élet,

Élére esett az érme.

Túl nagy lett már a tétje!

De mindegy ki követ, csak ne adjon tüzet,

Ne gyújtsd fel, nem lehet így vége!

Miért e bú?

Írhatnék szép verseket, boldog sorokat,

Szerelemtől fűtve firkálhatnék lapokat.

Megtehetném. De az nem én vagyok.

Az igaz érzés az mit a világra hagyok.

A hazug szavak nem az én stílusom,

Mint a boldogság. Az sem a virtusom.

Az a mosoly az arcomon sosem volt igaz.

Mindig volt benne egy enyhe pimasz.

Mert a depresszió zárja szívem lakatra.

Ezzel taszít magammal magamra.

Mert az én fájdalmam, az én érzéseim,

Nem válaszadók mások kérdésein.

Belső démonom karma mindent visszahúz,

S úgy érzem tőlem lettem én a túsz.

Vagy lehet így is van, s nem változtatok.

Minek is? Így a gondolataimmal zárkózhatok!

Megbeszélhetem énemmel minden hibámat,

Hogy ti ne lássatok semmit. Csak a vidámat.

Csend a társam

Sűrű éjszakákon csak a csend a társam

És nem akarom, hogy a holnapom lássam.

Oly gyönyörű ez a szótlan magány,

Édesen csábít a gyönyörű halál.

Szemtelen csillagok táncolnak szememnek

S várják, hogy én is köztük lehessek.

Nem tudok ellenállni, nem marasztal az élet,

Hisz sivatagban vagyok, de csúcsra kell érjek.

Ebben a létben nem lehet.

E test nem erre született.

Majd lelkem újjá éledhet, más világban kel,

Talán ott történik meg, hogy végre magára lel.

Messze még a vég, sorsom kitöltetlen szerződés,

Bírnom kell, hogy csak felettem van mennydörgés.

Léphetek is, de fájni fog majd másoknak

És csak bízom, hogy bánatukban nem másolnak.

Elbuktam

Furcs az érzés, mégis több éves lánc mi súlyt.

Céltalan a jövő, imbolyog a jelen és fáj a múlt.

Főleg, ha az a múlt még nem oly régi.

Olyan friss, hogy lelki szemem még most is nézi.

Régi barátok már csak csendes statiszták maradtak.

Lassan, apró léptekkel, de még mindig velem haladnak.

De már nincs az a támasz, mit egykor adtak nekem,

Kísérik utam, de már csak halk tempóban haladnak velem.

Az új barátokat megismertem, de hamar felednek.

Ha nem vagy neved sem ejtik, de jót mondanak a szemednek.

Nem keresnek, azt sem tudják mi történik veled,

Csak azt látják, hogy van egy bohóc aki nevet.

És a család. A család, mi lehet már elbukott.

Próbálta egy ideig, de szépen lassan felbomlott.

Miattuk van a legnagyobb teher a vállamon,

Mert levettem róluk, s most én cipelem a hátamon.

Eltűnt vagy hamis szerelmek sem adtak sok mindent.

Felgyújtották, rendbehozták, majd eltörték a szívet.

Sorolhatok jókat is, azt is magamban örzöm,

De több a bú és azokat törölni nem győzöm.

Meg vagyok én. Én, akit még magam sem ismerek.

Figyelnek rá vagy csat játszanak vele az Istenek?

Mikor beforr egy seb, s heg képződik rajta,

Akkor cukorkát húzva orra alatt sodorjak bajba.

Már nem értem azokat kiket megszerettem.

Rajtam nevetnek vagy leginkább velem?

A magány sem keres, senki nem érdeklődik felőlem

És már felnőtt ként állva sem tudom, hogy mi lesz belőlem.

Egyszerűen elbuktam. Nem tudtam követni az ütemet.

Csendben ülök, mert nem jön semmi üzenet.

Mégsem vétkes senki. Hisz én sem keresem őket,

Túl sok helyre tettem pont helyett vesszőket.

Megbuktam, mint gyerek, megbuktam, mint barát,

Megbuktam, mint szerető, s már megbukott a magány.

Most csak keringek céltalan, test nélkül a semmiben

És hogy lesz-e a holnapom már azt sem hiszem.

Mert csak egy dolog van, mi kíséri belső harcom.

A depresszió vigasztal, simogatja arcom.

Ő is távozni készül, el akar már menni.

Mert jő a halál, s csak ő képes rendbe tenni.

Köszönök mindent

Már elmúlt az az idő mikor ketten vagyunk nevetve,

Vagy néma csendben egymás szembogarába feledve.

Elmúlt az az idő, mikor te voltál nekem minden kincsem

És most küzdhetek az emlékeimmel, mert másom nincsen.

Pedig tegnap még éhező farkasként haraptad szám,

Világot feledve, szerelmesen néztél rám,

Öleltél magadhoz, vérem kiszorítva fogtad kezem.

Úgy, mint hegymászó, ki megbillen a hegyen.

Peddig annyit ígértél, s szentnek mondtad szavaid,

Most mégis hazuggá tetted tündöklő ajkaid.

Én naivan meg elhittem minden mondatod,

Mert nem hittem, hogy áldásból átkot kapok.

Mégis azt mondod nem vettél el tőlem semmit.

Csak reményt, álmot, vágyat, hitet. Ennyit.

De itt hagytál nekem egy pár apróságot,

Amiktől többé nem látom szebbnek a világot.

Pedig én mondtam, hogy miattad oldom zárt lakatom.

A szerelemet ismét bízom, s a reményt neked megadom.

Valahol sejtettem, hogy ismét rossz útra tévedtem,

Most gödörből indultam el, de másik gödörbe érkeztem.

Egy dologhoz mégis csak gratulálni tudok drága!

Elérted, hogy először nézzek könnyes szemmel lányra!

Oly rég sírtam, azt hittem már nem tudok rendesen,

De ezzel bizonyítottad, a lelkem nem halott teljesen.

Borzasztóan fáj, de szerencséd! Nem műfajom a harag.

Ami megtörtènt,nem törölhető, az úgy is marad.

Mosolyogj, álmodozz tovább. Élj! Élj boldogan!

De azt ne feledd, hogy csalódást másnak nem én okoztam.

A pótolható

Nem tudom hogy gondolsz rám.

Barát vagy csak ismerős?

Nevem mélyen magadba zártad,

Vagy legyek inkább feledős?

Én vagyok ki jót tett, de lesz még más,

Vagy ha eltűnök csinálsz felfordulást?

Vagyok kit szeretsz, vagy csak elviselsz?

Esetleg ha baj van, a hátadon is cipelsz?

Érzem, nem vagyunk mi olyan jóban

Mit szemembe hazudsz százszor.

Én csak egy ember vagyok a sorban

Akit kedvelsz, de mégis bántol.

Mert a szíved tele, s már túl csordul.

Nem én leszek az kiért megfordul.

Hiába karolsz, ölelsz magadhoz,

Melegséget mégsem az én testem hoz.

Csak báb vagyok, mit kedved szerint használsz.

Egyszer eldobsz, máskor magadhoz ölelsz.

Ha nem vagyok, boldogságot hoz más

És mindig egy szebb hangot követsz.

Elkaszált szerelem

Most, hogy elmentél, többé nem szenvedek.

Hisz távozásod megölt belülről.

Lehet többé boldogságban sem repkedek,

S életem is lenézem felülről.

Mint elkaszált sorozat, úgy tekintek magamra.

Már nem érdekel a folytatás.

Ha hibákat vétek halomra,

Akkor sem szűnik meg a forgatás.

A főszereplő lelépett, én statiszta maradtam

Az általam rendezett színdarabban.

Mozgató rugó nélkül én is magára hagytam,

A stáb meg bizonytalan e forgatagban.

Fontos szerepet nincs ki játszon,

És a rendező is oda.

Folytatás ebből ki várjon,

Ha a bevezetőtől sem jutottunk sehova.

Miértek 2

Miért nem tudok lenni jó?

Miért üldöz a depresszió?

Miért fáj minden gondolatom

És miért rémít minden mozdulatom?

Mért nem nyugszik lelkem?

Miért kínoz minden tettem?

Miért teszek másoknak örömet,

Ha rajtam van az áldozati köpönyeg?

Miért fáj szívem minden jóért?

Miért játszanak ellenem hóhért?

És miért én vagyok az áldozat,

Ha helyre hozom a más által tett károkat?

Miért vagyok ily lelkes a világgal?

Miért megyek gonoszhoz virággal?

Miért vagyok bűnös tiszta lelkemmel,

Ha másokat segítek minden tettemmel?

Hogy lehetek végre szabad ember?

Hogy lehet végre tiszta lelkem?

Hogy tisztítsam mások rabságát,

Hogy elengedjem magam rabságát?

Üres test

A lelkemet ismétlődő háború sújtja

S már megint egy dologban bízok,

Ha lefekszem. Hogy ne keljek fel újra.

Lelkem rég meghalt, üres vagyok belül.

Bármit teszek, mondok, gondolok,

Az mind ellenem szegül.

Nem vonz az élet, szívem fájdalmasan ver.

Gondolatok sorakoznaka katonaként bennem,

De a megoldásra sosem lesz terv.

Hervadt rózsa virít lelkem világában.

Halott dombon élet nem virágzik többé,

Ha nincs hang egy éles kiáltásban.

Változni nem tudok, a célhoz rajthoz kell állni.

Viszont huszonöt év túl sok idő felkészülni

És bárhogy tűröm, nem tudok többet várni.

Vándor lélek

Még nem nőttem fel, még hiszek a reményben,

Hiszem, hogy a siker kulcsát én is elérem.

De eddig minden utam hamis volt és görbe,

Minden felesleges lépés a lelkemet törte.

Hát csoda, ha tétlenül állok egy helyben rég?

Ha nem indulsz hamis úton, nem lesz hamis a vég!

De még nem nőttem fel! Még hiszem a csodát!

Bízom, hogy az út végén lesz minden jó!

Utam végén levetkőzhetek minden hibát

És zavaros szívemből legy egyszerű halandó.

Mert erről álmodom rég óta, éjjel, s nappal,

Hogy újra kezdhetek mindent tiszta lappal.

Már öregszem. A szemráncok ismerkednek velem

Mégis folytatom a kitűzött célom.

Az út még rögös, de némely bokorban jó is terem,

Ez ad energiát, hogy küzdjek még bírom.

Fárasztóbb már minden lépés, mégis ballagok,

Mert távolról angyal hangot hallgatok.

Negyed évszázad, s még mindig csak a remény.

A remény, bizalom és ezek éhsége mi még hajt.

Még mindig küzd, de fárad e legény,

Nincs sok ereje, de addig megy még tart.

Ha elfogy megáll. Nem fog tovább küzdeni.

Nem fog és nem akar majd erőt gyűjteni.

Ezt mesélte nekem a tegnapom.

Meghallgattam, s most itt hagyom.

Elindulok, jó messzire tőle,

De már hátra megyek, nem előre.

Az élet tengerén

Csak hánykódok az élet habos tengerén.

Vitorlám tépte a sok vihar.

Már mentőöv sincs, mi jönne felém

S reményem utolsó fénysugara is kihal.

Borús még az ég, mennydörgés kíséri utam,

Egy sziget sincs a láthatáron.

Rosszabb idők szele felém suhan,

Én beletörődve, tárt karokkal várom.

Hullámok csapják csónakom szakadt oldalát,

Melyből további darabok hullnak alá.

Elvesztettem magam holnapját

És várom az angyalok édes múzsa szavát.

De pokoli a sors, életben tart a véksőkig,

Szenvedésem túlsúllyal ül nyakamba.

Térdre rogyok, már a fájdalom sem érződik,

Hisz elfolytottam mindent magamba.

Hogy vagyunk most?

A kimondatlan szavak, elfeledett emlékek is

pont úgy fàjnak,

mint a hangos szavak, szívbe hatoló tű,

mit az emberek hallanak, s látnak.

Akarva-akaratlan ért bántások is 

tudják apasztani a lelkek tengerét,

mint azok az apró rozsdák az óriás gépeken,

miktől már pont nem tud forogni a kerék.

Egy kósza pillantás is elég ahhoz,

hogy magán gondolkodjon az ember.

Baj történt? Én okoztam?

De rákérdezni mégsem mer.

Hisz e kérdés lenne a fájdalom gyökere.

Miért gondolom, hogy baj lenne?

Ki vagyok, hogy felszentelem magam

és kimondjam, mit súg a fülbogaram?

S megint itt vagyunk. Egy lábnyomban ketten.

Szólni nem szól, tett nincs, hogy cselekedjen.

Boldogság ül köztünk, vagy újra nagy a harag?

S e gondolatokkal, miért csak én bombázom magam?

Magam vitája

Hogy tusz még szeretni,

Boldogan nevetni?

A világ már meghalt

Mert megadtad magad,

Hogy építs egy falat.

Mindenki kinn rekedt,

Az is, ki még szeret.

Hogy látnád tisztán,

Ha senki sincs itt már,

Ki szeret és kíván?

Mondj ellent magadnak!

Ha kiáltasz hallanak!

Jönnek, segítenek!

Veled, nem ellened,

Mert látják a lelkedet!

De mit vársz? Mit tegyek?

A rossz úton én megyek,

Nem mások, hanem én!

Szívem egy sütemény,

Kihűlt, s már kőkemény.

Múmiaként száradtan,

Lelkileg elfáradtam.

Nem várok nagy sikert,

Mindenki tűnjön el!

S hagyjuk a görcsöket!