Céltalan a jövő, imbolyog a jelen és fáj a múlt.
Főleg, ha az a múlt még nem oly régi.
Olyan friss, hogy lelki szemem még most is nézi.
Régi barátok már csak csendes statiszták maradtak.
Lassan, apró léptekkel, de még mindig velem haladnak.
De már nincs az a támasz, mit egykor adtak nekem,
Kísérik utam, de már csak halk tempóban haladnak velem.
Az új barátokat megismertem, de hamar felednek.
Ha nem vagy neved sem ejtik, de jót mondanak a szemednek.
Nem keresnek, azt sem tudják mi történik veled,
Csak azt látják, hogy van egy bohóc aki nevet.
És a család. A család, mi lehet már elbukott.
Próbálta egy ideig, de szépen lassan felbomlott.
Miattuk van a legnagyobb teher a vállamon,
Mert levettem róluk, s most én cipelem a hátamon.
Eltűnt vagy hamis szerelmek sem adtak sok mindent.
Felgyújtották, rendbehozták, majd eltörték a szívet.
Sorolhatok jókat is, azt is magamban örzöm,
De több a bú és azokat törölni nem győzöm.
Meg vagyok én. Én, akit még magam sem ismerek.
Figyelnek rá vagy csat játszanak vele az Istenek?
Mikor beforr egy seb, s heg képződik rajta,
Akkor cukorkát húzva orra alatt sodorjak bajba.
Már nem értem azokat kiket megszerettem.
Rajtam nevetnek vagy leginkább velem?
A magány sem keres, senki nem érdeklődik felőlem
És már felnőtt ként állva sem tudom, hogy mi lesz belőlem.
Egyszerűen elbuktam. Nem tudtam követni az ütemet.
Csendben ülök, mert nem jön semmi üzenet.
Mégsem vétkes senki. Hisz én sem keresem őket,
Túl sok helyre tettem pont helyett vesszőket.
Megbuktam, mint gyerek, megbuktam, mint barát,
Megbuktam, mint szerető, s már megbukott a magány.
Most csak keringek céltalan, test nélkül a semmiben
És hogy lesz-e a holnapom már azt sem hiszem.
Mert csak egy dolog van, mi kíséri belső harcom.
A depresszió vigasztal, simogatja arcom.
Ő is távozni készül, el akar már menni.
Mert jő a halál, s csak ő képes rendbe tenni.
