Az élet egy játék

Az élet egy játék. Belátom.

Rajtnál vagyok és a célhoz kell másznom.

De nem megy. Feladtam.

Túl sok a fájdalom amit eddig kaptam.

Most állok és nézek,

Tovább menni most már félek.

Löknek, előre tolnak,

S mondják, hogy jobb lesz a holnap.

Nem lett. Mégis bíznak,

Hogy menjek tovább és még bírjak.

De merre? Mi lesz a vége?

Új kör kezdődik vagy lesz egy béke?

Már nem megy. Megragadtam!

Amit tudtam, így is lefaragtam.

Állj meg! Nézz fel a falra!

Mindenki jobbra ment, csak én haladtam balra.

Minek fussak? Már nincs miért!

Eddigi életem is odaadtam a semmiért.

Állj! Ne rohanj falnak!

Szöveg nélkül is vége lesz a dalnak.

Feketének illata

"Sivataggá aszalódott szántóföld az arcom,

Alatta mégis cseppkőbarlang, forrás. 

Napokig a holdat figyelem s nem alszom. 

Te mégis úgy tudod, a legjobb barátom az alvás.

Szerethető plüss pandát ölelve röntgen képet nem látsz. 

Puha, édes, szerethető, kedves játék,

Holott mi puhítja az a gyász. 

A gyász, a fájdalom, a bűntudat meg több millió árnyék.

Ördög suttog fülébe, néha még hagyná is magát. 

De tudja nem teheti. 

Jelen, s a jó között ott az apró gát

S inkább azt kell menteni. 

Magára már nem gondol, rég nem tudja ki ő. 

Csak az arccal ellátott acélsodronyokra tekint. 

-Majd ha kell, jön jövendő, 

De még dolgom van nekem itt."

Csak a legszélesebb mosoly képes eltakarni a legnagyobb fájdalmakat.

Téves döntést, lelkiismeretet vagy a gyerekkori bántalmakat. 

Életem egy nyitott könyv feléd, de  mégis csak halvány skiccek vannak bele írva. 

Barátomként, sodronyomként kérheted sírva!

Napokig sorolnám mit kaptam eddig az élettől, 

De ellent mondok, s nem fogyok ki az érvekből. 

... 

Mindenkinek van démonja, kivel harcol magában,

De ők taktikát szőnek a sereggel, viszont én egyedül megyek csatába! 

Útra készen

Tiszta az ég, mégis hull a zàpor.

Szemem ejti e cseppeket.

Minden mi szép volt eltűnt magàtól

És vitte magàval az életterveket.

Màr csak a magàny tart fogsàgban,

Nem enged ki ketrecemből,

Mely minden nappal egyre zàrtabb,

S nem enged reményt az emberektől.

Szàm is fogja, hogy ne ejtsen ki hangot,

Hogy kiàlthassak hangos tömegben.

Kezembe tesz éles kardot,

Hogy szúrjam a szívnek nevezett kövembe.

Verbàlis nyomàs helyez ràm saját hangom.

Fejemben szólongat a pokol kapuja.

Azt mondja itt kell mindent hagynom,

Úgysem lehetek életem legfőbb tanúja.

Voltak pillanatok, meghitt történések,

Csodàs percek, finom ölelések.

Ezek múltak, s màr csak a hideg simogat

És azt súja menjek arra ami hívogat.

Lépésre készen àllok, elindult szellemem.

Az úttól sem félek, nem viszem a fegyverem.

Szörnyű életemből nem hagyok jót hàtra,

Nem vagyok kívàncsi több gaz baràtra.

Nem fogok vàgyni haza, a csendes magànyra.

Csak elindulok. S elfelejtenek egy csapàsra.