Ez vagyok Én

Fájdalommal teli napok, mik kínozzak életem.

Nem csak a hegek, a sebek is fájnak.

Arcomon hiába nem látszik érzelem,

Mégis regóta bennem él a bánat.

Sokszor arcizmom rendül, könnyem megered.

Ezt titkolom, házamból ki nem cipelem.

Ezért van, hogy nem sírok köztetek,

Mert más arcán az érzelmet el nem viselem.

De ajtók mögé bújva, nem az a srác vagyok.

Nem az kit regóta ismertek!

Ajtón kilépve mindent itthon hagyok

És átadom magam a díszletnek.

Játszom a bohócot, ki csak magában tud sírni,

Azt ki ha nevet is, belül szenved.

Hiába kértek, titkom nem fogom rátok bízni,

Akkor sem, ha elhordtok mindenféle szentnek.

Nem az vagyok kit ismertek. Még a kanyarban sem járok.

Hiába mondjuk egymást lelkitársnak.

Csak szívem tudja mi az, mire vágyok,

Hogy átadjam magam a körforgásnak.

Belül már halott vagyok. Csak megszokasból ver szívem.

Nincs hazám, otthonom, barátom, életem.

Urnám még talán jól lesz majd dísznek.

Hisz semmiből visz sehová az én végzetem.

Vallomás

Forog a világ, s néha ki akarok szállni.

Türelmes vagyok, de nem tudok ennyit várni.

Negyed évszázad alatt kevés jutott a csókból

És túl sok a bánatot feledtető borból.

Néha már elmém kuszáját sem tudom követni,

Mikor a magasból mélybe akar vetni.

Szívem ritmustalan zaja visz őrületbe,

Mikor egy kedves szó csalogat a bővületbe.

És fáj. Fáj minden lélegzet vételem,

Mikor nem azt élem amire vágyik életem.

De még hiszek. Hisz hit nélkül halottak vagyunk.

Van értelme annak, mit másoknak adunk.

A kötél is csak azért nem feszült nyakamra,

Mert barátaim könnyei holtomban is zavarna.

És a fájdalom. A fájdalom, mi a halállal jár...

Az is zavar. Tudom, hisz próbáltam már.

És mindig azok az üveges tekintetek cikáznak fejemben,

Mikor sírva néznek, hogy hogyan is tehettem.

Magamnak tett jóval csak összetörném szívük,

S lehet még el is venném az életbe vetett hitük.

De ők nem érzik. Nem tudják mi az én kínom.

Nem tudnak olvasni a sorok közt, hiába írom!

És a boldogság, mit másnak adok, nagy teher,

Mert lelki szemeim előtt a testem holtan hever.

Mégis itt vagyok. Nektek. De én sem értem miért.

Értetek élek, de magamnak semmiért.

Hát ne haragudjatok drága barátaim ha meghalok,

Mert így fejezem ki azt, ami rég óta én vagyok.

Édes Harminc

Édes harminc.

Oly közel vagy mégis túl távol.

Miattad nem tudom miért menjek templomba,

Halotti beszédem halljam vagy libbenjen fátyol?

Túl kevés időt adtam magamnak, hogy örömöt leljek,

Mégis régebb ótá vágyom a jót, hogy legyen még bizalmam.

Most várom a pillanatot, hogy a pokolba menjek

És távol látom tőlem isteni irgalmam.

Már most látom a képet. Pontosan harminc év.

Ennyit adott Isten kezembe, vagy én téptem döntést karjából?

Az lesz a fordulópont, hogy méhből vetnek verembe,

Vagy ér engem gyermekkor óta várt álom?

Megkérem azt a kezet! Legyen az folytó vagy mentőöv.

Látom lógni testem. Izgult kérdéstől vagy fáról,

De mi follyon? Gyászoló vagy éppen öröm könnyek?

Nem tudom. Hisz a holnapba se tudok lépni a mából.

Legyen szerencsém! Azt kívánom találkozzunk és jöjj hozzám!

Első találkozásunk legyen egyben utolsó.

Vigyél pokolba, örök szenvedést hozz rám,

Közös házunk neve legyen koporsó.